2015. szeptember 2., szerda

A szűrő

Gondolataimat egy kedves barátom Anikó és fia Levi esete indította el.
Anikó körülbelül egy hónapja feltett egy pár sort a facebookra arról, hogy a kisfia nemsokára ünnepli 14-ik születésnapját és mily boldog lenne ha kapna néhány levelet, mivel igencsak örvendezik azon, hogy már tud olvasni!
Fantasztikus! - Gondoltam és azonnal indultunk a postára.
Előre örültem Levi örömének.

Leviék sorstársaink. Megpróbálja az élet Anikót is, sok-sok vizsgán túl van már, mire minden év végén megkapja a jelest anyaságból. :)

Láss csodát! Azt az egyáltalán nem hatásvadász és megosztás-hajhász posztot a mai napig  majd tízezren osztották meg, s szinte az egész ország Levinek küldött levelet, csomagot, meglepetést! Magánemberek, cégek, egyesületek vették fel a kapcsolatot Anikóval a világ minden tájáról  és érdeklődtek miben tudnának segíteni?!


Számos hibám mellett gyermekkorom óta küzdök azzal, hogy megszeressem az embereket, meglássam bennük a jót! Mérhetetlen cinizmusom és az a végletekig pesszimista meggyőződés amit az emberi viszonyokról alkottam teljesen megmérgezte az életem.
Később nemhogy használhatatlanná vált a gyermeknevelésben, hanem kifejezett hátráltató tényező lett. Tudtam, ez nem maradhat így tovább, s nemcsak azért mert nem egészséges így élni, hanem mert gátat szab Zsombor kibontakoztatásának.

Számotokra nevetséges, de elkerülhetetlen és egyben legdermesztőbb, már-már undort kiváltó programjaink a játszótéri délelőttök, a strand, a kalandpark... egyszóval, ahol rajtunk kívül még jó néhány család megfordul.
Férjem tudta, hogy ilyenkor mennyi idő és energia legyőznöm sőt megerőszakolnom magam, hogy emberek közé menjünk, ezért sokszor kimentett.
Ez a fajta antiszociális hozzáállás nőttön nőtt, ahogy Zsombi cseperedett és elkezdett kirívóan viselkedni.
Előre libabőrös voltam az elutasító, megbotránkozó és megkülönböztető emberi magatartás miatt! Undorodtam az emberektől!

Belül egy akkor még igen halk hang fájdalmasan így visszhangzott: Hékás! Hiszen ezeken a helyeken Te önmagaddal találkozol! Azzal az elutasító, diszkriminatív, ítélkező és szarkasztikus önmagaddal, akivel annyira nem tudsz és nem szeretnél azonosulni, hogy végletekig tagadod, véded, idealizálod!
Kifogások és alibik ezreit gyártottam miért nem megyünk közösségbe, illetve miért Zsoltit küldöm magam helyett... De ezt a hangot, ezt a lelkemben tanyázó kínosan őszinte és kitartó, szószátyár kis emberkét nem tudtam megvezetni.
Férjem iszonyú könnyedséggel és bájjal válaszolt az ilyen gúnyos kacajokkal feltett gyermeki kérdésre: Bácsi! A kisfiú nem tud beszélni?
Miközben fiúnk a mászókán verbalizált valamilyen furcsa világok feletti nyelven jókat kacagva, ő így válaszolt:
-Már hogyne beszélne! Csakhogy Ő finnül beszél!
A csúfolódó kiskölykök elszégyellték magukat, és ámulattal próbálták megfejteni a szavak jelentését, melyben azért jócskán akadt néhány magyar elszólás. :)

Ilyen nagyszerű leckékre tanít az én drága párom! Hálatelt szívvel köszönöm meg ilyenkor a Jóistennek, hogy egy csetlőbotló anya mellé egy ilyen nagyszerű és melegszívű férfit ajándékozott!
Jellemem, a sors éles és fájdalmas véső és kalapácsütései alatt vedli le azokat a haszontalan burkokat, melyekkel az embereket és ezzel együtt az életet távol tartottam magamtól.



Levi esete jó példa arra, hogy másképp lássam az embereket! Hogy szerethetőek vagyunk, szomjúhozzuk az örömöt és mennyire igyekszünk részeseivé válni valami jónak!

Egyik legmeghatározóbb tanulsága életemnek az a felismerés, hogy mindannyian csodálatosak vagyunk valamiben! Mindannyiunktól tanulható valami, ha nyitott szemmel és nyitott szívvel járunk!

De mi tanulható egy velejéig "gonosz bűnözőtől"?- kaptam rögtön a szkeptikus kérdést. (mintha régi önmagamat hallottam volna)

Nos, talán megtanulhatnám tőlük azt a precíz tervezést, az állhatatosságot, a célokhoz való ragaszkodást, amivel "bűnös" tetteiket elkövetik?!
Talán ebben a néhány dologban még ők is lehetnek példaképek!
Vagy a mihaszna léhűtők, naplopók, akik arra nyújthatnának példát, hogy miképpen ne ragadjunk meg a múlt emlékei között, hogyan lehet felülemelkedni a traumáinkon és egyszerűen csak élvezni a jelent! Személyiségük egy része bizonyára elismerésre érdemes! 

"Kevésbé értékes a gyémánt, ha sár borítja?" (Paramahansa Jogananda)


Ha mindenkiben csak a jót látjuk meg, csak a követni valót emeljük ki az nem holmi elcsépelt nyúédzses ezo-bölcsesség, hanem nyereség mindannyiunknak! Amikor az ember végre belátja, hogy mások felemelése egyenlő magunk felemelésével nagyot fordul majd a világ.

Ha valakire pozitív szűrővel tekintek akkor számomra példaképpé válik, motivál, ugyanakkor ő is fejlődik általa.
Akit magasztalnak az szeretne méltóvá válni rá és megfelelni annak, amit gondolnak róla!
Az elismert író egyre jobb könyveket akar írni, a népszerű mesterfodrász minduntalan különlegesebb hajkölteményeket szeretne kitalálni és megvalósítani.
De így van ez egyszerű mindennapjainkban is. Az elismerés: jutalmaz, erőt ad, és serkent a további fejlődésre.
Ha azt gondoljátok rólam: gondoskodó anya vagyok, akkor igyekszem még jobban csinálni! Ha megdicséritek a főztömet legközelebb valami még finomabbal rukkolok elő.

A nagyvonalúság nagyvonalúságot szül, akárcsak az erőszak erőszakot. Döntés kérdése, hogy egy helyzetet, egy embert felfelé mozdítunk ki, vagy alászállunk mi is és az ítélkezést, a bosszúságot, dühöt, irigységet választjuk.

Van egy kellemetlen helyzet, egy kellemetlen ember: kétféleképp reagálhatsz. Kihozod belőle a legjobbat, vagy megadod magad a helyzet lehúzó energiáinak, mely mindenből és mindenkitől csak elvesz. Bűnbakot keresel vagy megoldást?
Elhihetitek, hogy életünkben a kínos szituációknak se szeri se száma, helyesen dönteni naponta többször lenne lehetőségem.



Mindannyian csodálatosak vagyunk, mindannyian a jó-t, az örömet, végső soron szinonimáját: az Istent keressük! Mindegy hány és hány "tulajdonsággal" vérteztük fel magunkat születésünktől fogva.

Minden csecsemőt ártatlannak látunk, még benne rejlik minden potenciál: egyaránt válhat szentté és gonosszá.

Ahogy észlelni kezdi fizikai világunkat, reagál rá, majd ezek a reakciók szokásokká majd személyiségünk részeivé válnak.
De ott mélyen mindannyian nyitott érzékkel állunk a világ előtt.
A gyermekkor éberségét azonban felváltja a múlt eseményeiből szőtt reakciók, automatizmusok sokasága s ez elzárja előlünk az újdonság a csoda befogadásának lehetőségét!

Ha a gyermeknek állandóan védekeznie kell, először viccesen füllent: menti magát, majd megtanul a sorok között olvasni, hogy ellavírozhasson a szerepek és maszkok között. Micsoda öröm: alkalmazkodik! Ebből az alkalmazkodásból következik majd a félreértések sokasága, a meg-nem-értettség, a lelki magány.

Zsombor számára ez a lavírozás teljesen érthetetlen és szükségtelen. Nála a jó=jó, a rossz=rossz. Az igen=igen és a nem=nem. A szótárából hiányzik a most nem, majd később, a talán... és sajnos hiányzik belőle a diplomácia. 

Szerepeket játszunk, mást mutatunk, mint akik vagyunk valójában, ennek ellenére elvárjuk, hogy a valódi énünket szeressék! Azt a magzati pózban bennünk gömbölyödő kis csodát, akinek túlvilági érzékenységével és tehetségeivel megkezdtük ezt az utat.

Játsszuk a keményet, az okosat, pedig valójában gyengédségre és megértésre vágyunk. Milyen jó lenne bízni abban, hogy belső önvalónkat odaajándékozva másnak, nem megittasodik tőle, hanem dajkálja és felneveli majd mint esendő gyermekét!

Most már felismertem: minden mogorva ember volt nyíltszívű csecsemő, botladozó kisgyermek! Valójában most is az. Számos felvett és rászáradt szerep és ósdi kosztüm alatt remegve kukucskál ki a zord nagyvilágra.
Minél nagyobb a félelem és fájdalom, annál több a szerep, a védekezés, az elutasítás, a korlátozottság! De annál nagyobb a szeretetre, a megváltásra való igény is!

"Minden ami szörnyű a szeretetünkre éhes!"
Rainer Maria Rilke

Ne hagyjátok magatokat becsapni e szerepek által! Nem könnyű!
Én is két világ polgára vagyok: a Tiéteké, akik szerepeiteket élitek és a kisfiamé, aki az őszinteség birodalmából szemléli ezt a drámát.
Hogyan is válhatnék tolmáccsá e kettő között?

Hogyan emelhetném magam fölé azt, aki megítéli és megszólja a gyermekem? Mégis igyekszem! Igyekszem őket kigyógyítani a fájdalmukból, félelmeikből. Felismerni, mennyi sérelem kellett ahhoz, hogy Zsomborban a "fogyatékosságot" lássák meg!

Remélem egyszer felismerjük, hogy a szelíden, bátorítva nevelt társadalom még nyitottabbá és érzékenyebbé válik embertársai megsegítésére!

Annak akinek van és tudja, hogy nem fogy el, mert önmaga teremti: szívesen osztja meg az örömöt, szeretetet!
Példájával pedig megtanítja a körülötte élőknek.




Nincsenek megjegyzések: