2013. november 25., hétfő

"Spirituális anya"




 Nap, mint nap számos "villámbölcsességet" van szerencsém olvasni a közösségi oldalakon, sokukat én magam is megosztom. Ilyenkor azt kívánom, hogy legalább egy napra tudjak úgy élni, ahogy ezek a nagy tanítók tanácsolják.

Nagy odafigyeléssel néha percekre le tudom vetkőzni mindennapi automatizmusomat és kikerülök az ego irányítása alól, és ez oly csodálatos érzés. 
Ilyenkor megváltozik a világ, teljesen új értelmet nyer egy-egy mondat, egy zebrán áthaladó ember, egy piros lámpa, egy lemerülő telefon…

Ha másra nem is, arra jók ezek az idézetek, hogy a megfelelő pillanatban, de inkább egy-két perccel utána bevillanjanak, hogy hogyan is kellett volna viselkednem.

Pedig immár több, mint egy évtizede, de lassan inkább kettő hívom magam spirituális útkeresőnek…

Rácsodálkozni egy-egy bölcsességre, egy-egy „aha” élmény még nem jelenti azt, hogy az ember megértette, és még inkább be is építette azt a hétköznapjaiba. Ez rólam is hamar kiderült...

Hosszú évek teltek el, míg meg voltam elégedve azzal, hogy látványosan „elboszorkányosodtam”. Semmi nem zökkentette ki egómat ebből a jól eső ezoterikus pöffeszkedésből. Társaságban felvettem a nekem tetsző „megvilágosult” tájékozott és olvasott ezomókus-jelmezt, és játszottam a magam színpadán, az általam rendezett darabban a „bölcs tanácsadó” szerepét.

Voltak, akik elhitték, amit láttak. Katarzist éltek át a darabomban, szinte azt hitték az előadás a valóság.

Mikor az én ál-felvilágosult öntudatom megkapta ajándékul Zsombort, hogy tessék, lehet gyakorolni azt a borzasztó mennyiségű bölcsességet, amit a főszerepemben szinte már valóságként játszottam, lehullott a lepel. Leesett a maszk, elfelejtettem a szövegemet, felsültem.


Ott álltam önmagam előtt, és el kellett ismerjem, hogy az általam legkevésbé spirituálisnak tartott személyek fényévekkel járnak előttem  a megértés és bölcsesség terén.
Mikor ezt felismertem, az egész hitvilágom, énképem és világnézetem porba hullt. Ültem a romjaim felett, és tiszta alapról, teljesen elölről kellett építkeznem.

A bölcsesség a cselekvő tudás. Nem lehet pusztán elméleti.

Ekkor kezdtem el keresni az olyan lehetőségeket, ahol végre egy használható módszert adnak a kezembe. Módszert a világ megismeréséhez. Ekkor még azt hittem erre van szükségem. Ma már tudom, hogy elsősorban önmegismerésre, önismeretre van szüksége mindenkinek.

De akkor még hittem, hogy ha egyszer 'reiki-mester' leszek, akkor majd minőségi változás áll be az életemben és minden világossá válik.

Lassan azonban rá kellett jöjjek, hogy homokszem van a gépezetben, mert az embert nem a technika, a módszer alakítja át, hanem a szellem.

Ezen az úton meg kellett tanuljam, hogy első az alázat, majd a megértés és megérzés.
Ezek nélkül minden ezoterizmus, alternatív, spirituális praxis misztikus ködbe rejtett hókuszpókusz csupán. Amolyan vagy sikerül, vagy nem.

Mondom ezt úgy, hogy számtalan trendi "ezo-spiri" :) tanfolyamon (reiki I- mesteriig, agykontroll, szellemgyógyászat, különböző meditációs technikák stb) vagyok túl és az oklevelekből egy falat ki lehetne tapétázni.

Mégsem bánom hogy elvégeztem ezeket, mert megéreztem mélyükben valami közöset: azt a hagyományt, ősi bölcsességet, mely felé a nyugati ember úgy gondolja, hogy csak anyagi tudás, tanfolyamok és diplomák útján haladva érkezik meg.

Pedig nem a diplomák, még csak nem is a kimondott szavak, hanem a mindennapi cselekedetben érhető tetten a bölcsesség.

A bölcsesség alkalmazásához pedig éberségre van szükség, mely a lét intenzív érzékenysége.
A legintenzívebb érzékenység pedig: a szeretet. Természetesen a szó valódi értelmében:

„A szeretet az, amikor az ÉN tökéletesen kialszik és az emberi lélek az egyetemes létnek (létezésnek) megnyílik.”  (Hamvas Béla)

Más szavakkal: „A szerető átváltozik annak a lényegévé, akit szeret” (Ibn Arabi)

Ha a cselekedeteinket a szeretet vezérli akkor már nem csak szóban vagyunk bölcsek és szellemileg érettek, hanem végre egész lényünkben kezdünk azzá válni.

Miután a fent említett iskolákban egymásnak teljesen ellentmondó tanításokban volt részem, melyeket természetesen "megkérdőjelezhetetlen szavú" mesterek(?) állítottak, előbújt belőlem a „józan paraszti ész”.

Ez a sokfajta élmény ébresztette bennem az igényt arra, hogy a látszat-módszerek helyett, a mélyükben megbújó valós igazságot keressem. A módszerek közti hasonlóságot, az azonos alapokat és különbségeket, egyszóval az analógiákat először megérezni majd néhol felismerni véljem.

Az egyik módszer tanításai világítottak rá a másik módszer tanításaira, tévedéseire és viszont.

Ha a szellem arra megérett ezek a technikák, illetve azok működési elvei világossá válnak mintegy feltárulnak az ember előtt, s nem csak a tanfolyamon "bebiflázott" sokszor túl ködösített, misztikus "tudást" erőltetjük. 

Már pedig mindezen spirituális önmegismerő vagy gyógyító technikák gyökere a régi hagyományokba nyúlik vissza, vagy legalábbis szeretne onnan meríteni.
A hagyomány: kapocs az isteni és az emberi világ között.

Metafizikailag a hagyomány éberség, semmi egyéb. Az éberséggel együtt jár a látás, aki pedig lát, az tud.”*

Természetesen számos olyan ezoterikus tanfolyam is van, amely a régi tanításokat, gyógyító módszereket nem értette meg teljes egészében, ezért kis módosítással, új köntösbe bújtatva, átnevezve hirdeti és magyarázza, hogy miért az ő technikája ez egyedüli üdvös út a gyógyuláshoz vagy fejlődéshez.

„A tudatlanok a vak sötétben bolyonganak, de még sűrűbb sötétségben járnak azok, akik tudást tudásra halmoznak. Az út máshová vezet, mint ahová a tudás, vagy a nem tudás.”*

„Az értelmi tudás a legveszedelmesebb alvás. Ami csak a tudás anyagi mennyiségét növeli, nem pedig a látás minőségét és világosságát emeli, az csak tudomány (vidnya). Ez pedig nem ébreszt. Éppen ezért lényegtelen; haszontalan és veszedelmes.”*

Autistáknak, hiperaktívnak, figyelemzavarosnak, fogyatékkal élőknek (stb.) titulált fiaink és lányaink angyali szépségű testbe inkarnálódva fújnak ébresztőt a mi eltudományosított szellemünknek, tudós elménknek.

Az „eltudományosított szellem” ahogy Ziegler nevezi -igen találóan-, zsákutcába jutott, új irányultságra, új fókuszra van szüksége.

Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségében az összhang megvalósítása, felismerni mindenben és mindenkiben az Istenhez való hasonlatosságot. (Ezt olvashatjuk ki az ősi szent iratok és tanító mesterek ránk maradt  bölcsességéből)

Az Istenhez való hasonlatosság legmagasabb foka pedig a „szív ébersége”: a szeretet.


Az EGYSÉG: létező, nem kell megteremteni, életünkben azonban számtalan különböző formában jelentkezik.

 
Ahelyett, hogy zavart félelemmel elfordulunk másként élő társainktól, hárítjuk a velük való találkozást, csodálkozzunk rá az élet sokszínűségére, számtalan kifejeződési formájára! 

Mert mindannyiunkban van valami közös, valami egy tőről fakadó. Ugyanakkor mindannyian egyediségünkkel és megismételhetetlenségünkkel a Jóisten végtelen kifejeződései, megnyilvánulásai vagyunk.



Hogy mennyit alkalmazunk életünkben a fent említett „villámbölcsességekből” cselekedeteinkben mutatkozik meg, türelmünkben, elfogadásunkban, viselkedésünkben a többi ember iránt.

 
Ahogyan a kóró és bogáncs értéktelen az ember számára, a szamár szemszögéből igenis csodálatos és hasznos növénye a Jóistennek.
Mindennek helye, ideje, rendeltetése van.

Az, ha mi nem vesszük észre a kóróban a nélkülözhetetlenséget, nem a kóró hibája.









* gondolatok Hamvas Bélától

2013. november 17., vasárnap

"ÉN"

Zsombor a mai napig nem rendelkezik körülhatárolt énképpel, éntudattal ezért teljesen másként viselkedik, mint az átlag ember. Nem féltékenykedik, nem birtokol, nem zsarol, nem verseng. Teljesen ismeretlenek számára ezek az állapotok és ezek az emberi motivációk, az alá és fölérendeltség, a tekintélyelvűség.

Hogy hogyan motiváljak egy olyan gyermeket, akiben nyoma sincs becsvágynak, büszkeségnek, birtoklási vágynak, tehát sem a dicséret, sem a szép szó, sem a jutalom nem motiváció számára, igencsak feladta a leckét számomra.

Egy Nietzsche idézetre bukkantam a minap, ami elindított bennem egy gondolatmenetet s ez ihlette ezt a bejegyzésemet.

Nietzsche szerint abban a percben, amikor az addig szabadon élő ember legelőször társadalomban, a közösség ellenőrzése és a többi ember kényszere alatt tudja magát, az a lélek születésének pillanata. Hamvas Bélával értek egyet, aki ezt az idézetet úgy módosította, hogy ez a pillanat nem a lélek, hanem az Éntudat, az individuális én születése.

Az ember „halhatatlan lelke”, szelleme vagy ha úgy tetszik Isteni énje örök lény. Ellentétben az individuális ÉN-nel, ami itt, az anyagi természetben keletkezett.

Mi elvágyódunk az Isteni, „közös éntudatba”, miközben az ilyen szabad lelkeket (mint Zsombor is) bebörtönöznénk az individuális Én káprázat világába.

Fontosabb figyelnem azt a mindennel egylényegű életérzést, melyet Zsombor mutat nekem, addig még, amíg nem rántom bele teljesen az általunk „életnek” nevezett mája-képzeletvilágába.

Itt él mellettem, itt lüktet a közvetlen közelemben mindaz, amit el szeretnék érni.

Az a fajta tisztaság, éberség, jelenlét, érzékenység, ami benne Isteni adomány, bennem elcsökevényesedett emlék.

Mernem kell megélnem ezt vele és nem engedni a világ szándékának, hogy ő is „egy hangyává váljon a bolyban”.

Zsombor úgy él, ahogy Hamvas Béla jellemzi az Isteni Ének életét:

A nyílt létben (így hívja az Isteni Ének létét) a lények életközösségben élnek, nincs tulajdon, törvény, becsvágy, önzés, hiúság.Ahogy ezeknek a tulajdonságoknak csíráját sem tudom felfedezni a fiamban.

A zárt életben (abban a számszárában, melyet mi, individuális ének életnek hívunk) a lények magányban élnek, minél zártabb az élet, a magány annál nagyobb és annál hatalmasabb a tulajdon ösztöne, a törvény hatalma, a becsvágy és a hiúság ingere és az önzés aktivitása. De annál nagyobb a félelem, a tájékozódás annál bizonytalanabb, a kábaság annál súlyosabb.”

Szerintem szemléletbeli tévedés fogyatéknak tekinteni az autizmust. Nem fogyaték, hanem felfokozott érzékenység.
Fogyatékosságuk kizárólag a mi érték vesztett világunk mulandó és sokszor értelmetlen törvényeinek megértésében van.

Normális státuszunknál” fogva magasabb rendűnek képzeljük magunkat, mégis értetlenül állunk az Ő világuk előtt. Fogalmunk sincs miben élnek, mégis meg akarjuk változtatni azt az életteret, vagy ki akarjuk rángatni őket onnan.

Milyen jogon?

(hasonlatképp: ) Nem furcsa, hogy mi a „felsőbbrendű faj" egyetlen vakkantást sem értünk a kutyáink csaholásából, ők viszont több száz emberi szót képesek megtanulni? Mi, a felsőbbrendű faj kiváló egyedei…?


Fikarcnyit sem vagyok jobb a többi aggódó szülőnél, hisz nevelési módszerem nagy részét nekem is a félelem vezérli.
Félek beengedni őt saját fajtársai képzelt világába: a társadalomba.

Félek, hogy fel kell készítsem őt. Szem elől veszítem, hogy a Jóisten a számára lehető legjobb módon készítette fel őt ennek az életének megtapasztalására.

Nem látok tisztán, ezért nem is dönthetek jól. Próbálom érezni, amit érez és minél teljesebben megtapasztalni a jelenvalót.

Pillanatokra felébredek ebből a kollektív álomból, mintha az Istenazonosság esszenciáját lelkem egy kis borostyánkőbe merevítve elraktározta volna nekem segítségül.

Ilyenkor ragadok tollat és írom a blogot: hánykódásaimat az anyaság tengerén.

Hérakleitosz szerint „a sokat tudás semmire sem tanít meg”.
Talán éppen ezért élem én meg másként az autizmust, mert nem a tudomány eredményeiből próbáltam tájékozódni, hanem az emberiség történetét kutattam, kutatom.

Másra fordítottam a figyelmem és az energiáimat. Nem a tudomány szűkös ismereteinek bűvöletében köröztem, mint az éjjeli lepke a lámpa körül, hanem teljesen más megvilágításból, globálisan, sőt szellemi eredetétől indulva kerestem a választ.

A szakemberek által előre vetített prekoncepciók Zsombor állapotával kapcsolatban –számomra egyáltalán nem meglepő módon- nem bizonyultak sors-beteljesítő jóslatnak.

A tudás helyett a több érzést szerettem volna megtapasztalni és ez adta nekem azt a sokakat megbotránkoztató világlátást, ami ebből a blogból kiviláglik.

Célom továbbra sem az autizmussal kapcsolatos anyagi tudás megszerzése, hanem a szellemi kvalitás emelése.

„Mert az életnek lágynak, passzívnak kell lenni –érzékenynek- intenzíven érzékenynek, hogy a lét isteni erőit be tudja fogadni.” (Hamvas Béla)

„A csecsemő: puha, gyenge,
A haldokló: Kemény, erős.
A sarjadzó fü és fa: lágy, erőtlen,
A korhadó: szívós, erős.
A kemény és erős: pusztuló,
A puha és gyenge: fakadó.
Elvész a fényes hadsereg.
A felnőtt fatörzs megreped.
A kemény, erős: alámerül,
A puha, gyenge: felülkerül.”
(Lao Ce: Tao Te King)

Minden gyermek: áldás. Fel kell ismernünk miképpen hoz tanításokat az életünkbe!

Kétségem sincs afelől, hogy Zsombor az én Mesterem.
Lénye által döbbenek rá a legnagyobb tanítások üzenetére.

Hamvas szerint: „A Mester nem aktív. A Mester eszköz. A személyében és személyével megidézett isteni erők eszköze. Szakrális lény, aki által az univerzális lét nyilatkozik meg.”
’A Mester nem volt tökéletes ember. A hibátlanság és tökéletesség az ostoba ember álomképe.
A Mester ember volt, az emberi lét minden jelével.
A szép, nagy, világos, megnemesedett élet nem a tökéletességen, hanem a megszenteltségen múlik.”

Örüljetek neki, és használjátok ki, hogy ezek a Mesterek Benneteket választottak tanítványul!



Alább Zsombi sajátos látásmódjából kaphattok ízelítőt, az általa egy vidéki tanyán készített képek segítségével :