Zsombor
első néhány évében rengetegszer gondolkodtam azon: miért? Miért én? Miért velem
történik mindez? Nekem miért nem lehet „hétköznapi” gyermekem?
No
persze.
Már
a szülés-születés pillanatában elkövettem az elsőt. Mikor borzalmas, hentes
pulthoz is méltatlan császármetszésem után ott feküdtem, kiterülve, mint egy
darab hús. Minden lelkiségemtől, emberi méltóságomtól, - nemhogy női
mivoltomtól - megfosztva egy bájolgó nővér az arcomba meredt és boldogan
feltette
a kérdést: - Szeretné látni a picit?
Láttam,
hogy egy ronda kék kis törpöt szorongat, aki összeráncolt szemöldökkel vonaglik
sikamlósan a kezében.
Addigra
én az emberség és emberi érzés minden morzsáját sikerült kiüvöltsem magamból,
be voltam rekedve, az egész testem lüktetett a fájdalomtól és abban
reménykedtem, hogy valami orvosi műhiba folytán remélhetőleg hamar meghalok.
Pontosan
45 percig tartott könyörgésem, és oroszlánt megszégyenítő, ám senki által meg
nem hallott, ordításom. Néztem az órát, és abban reménykedtem, hogy az általam
annyira várt oly áldottnak és intimnek elképzelt szülésem alatt a fájdalomtól
majd csak elájulok.
Egyszer
csak hallom a saját hangom: - Nem köszönöm, vigye innen!
Furcsamód
még csak nem is exkuzáltam magam emiatt.
Ezt
nem is én mondtam! – gondoltam döbbenten.
A
nővér zavartan elvitte Zsombort fürdetni, majd kivitte az apukájához.
Engem
ez egyáltalán nem érdekelt. Alig egy óra alatt kifordult sarkából a világom. Az
izgalommal telt vágyakozás sivár pusztasággá párolgott belőlem, csak akörül
forogtak a gondolataim, hogy vajon meghalok, vagy valahogy túlélek. Akkor, ott
megváltás lett volna nem túlélni.
Hát
így történt, s ez a vétkem már megmásíthatatlanul és örök nyomot hagyó heggel
véste bele magát a szívembe. Sokszor, ha erre gondolok még mindig friss vér
szivárog ebből a sebből.
Így
kezdtem szépreményű anyaságomat. Gyenge és felkészületlen voltam az ilyen
eseményekhez. Akkor még nem sejtettem, hogy ez volt az első lapát föld, amit a
gödörben állva nyakamba zúdít az ég.
Az
eltelt több mint hat év alatt mindannyiszor meg kellett rázzam magam, lesöpörve
a földet, s ezzel egyre beljebb temetnem magam alatt a gödröt, hogy végül egy
utolsó nagy lendülettel kikerülhessek belőle.
A
kezdeti időszakban azonban nem egyszer hívtam fel a férjem sírógörccsel, hogy
miért, miért és miért? Miért ver engem a Jóisten? Mivel érdemeltem ezt ki?
Volt
egy csodálatosan szép kisfiam, aki nem kommunikált velem, nem értette mit
mondok, nem is foglalkozott a civilizált világ szabályaival. Nem hallgatta meg
a meséimet, nem örült nekem, nem érdekelték az állatok, a játékok és semmi
egyéb, amivel a kortársait le lehetett venni a lábukról, így aztán semmi nem
volt a kezemben motivációként.
Nem
tudtam sehogy sem rávenni azokra a viselkedési formákra, amelyeket el kellett
volna sajátítson, de még arra sem, hogy rám nézzen.
Mit
nem adtam volna érte, hogy kínkeserves és hiábavaló próbálkozásaimat a
kapcsolatfelvételre legalább egy mosollyal vagy szemkontaktussal hálálta volna
meg!
Ehelyett
nap, mint nap próbálkoztam. Próbáltam neki örömet szerezni, megtalálni a
kilincset az ajtóhoz, ami köztünk állt.
Ekkor
még „kirakat-anyuka” voltam, nagyon távol attól a bölcs és odaadó édesanyától,
amivé alakulnom kellett és kell ahhoz, hogy boldog család lehessünk.
Lehengerlően
szép kisgyermek volt. Olyan, akit szívesen ölelget, puszilgat és mutogat a
büszke szülő. Ám ezekből Zsombor köszönte szépen nem kért. Ahogy leírtam
korábban akkortól vált nyitottá és befogadóvá, onnantól fogadta és élvezte a
testi és lelki közeledést mikortól már bennem letisztultak a dolgok és nem
érzelmeim viharában vergődtem. Először elfogadtam önmagam a saját hibáimmal
együtt és elfogadtam az életünket is.
Az
elfogadás a megértés függvénye. Ehhez viszont feljebb kellett emelkednem a
problémán, fentről nagyobb a horizont jobban megérthetők a dolgok, jobban
láthatók az összefüggések.
A
megértés és elfogadás nem önmagától történt, nem egyik pillanatról a másikra,
hanem hosszas kutatás, elmélkedés, meditáció és tanulás eredménye. Részeredménye.
Hiszen
a fejlődés a tapasztalás folyamatos.
Kezdetben
csak egy gyűszűt tartottam a Niagaraként aláhulló tudás és ősi bölcsesség alá,
annyit tudtam befogadni belőle. Most már talán pohárral a kezemben merítek
belőle…
Néha
napján még felmerült bennem a kérdés: miért? Ekkor azonban már boldogan kérdeztem.
Ez a bejegyzés azért született, mert egyik hajnali meditációm mély és
megrészegült pillanatában egyszer csak egy hangot hallottam a fejemben válaszul
az évek óta visszatérő kérdésemre.
Biztos
vagyok abban, hogy ugyanezeket a mondatokat folyamatosan sugallták nekem,
amióta ez a lelkemre nehezedett, de csak most tudtam meghallani, befogadni
és megérteni.
Kétszer
is hallottam ezeket a mondatokat, mire magamhoz tértem annyira, hogy az ágy
mellett lévő jegyzetfüzetembe lejegyezzem őket. Ezek után, mint aki jól végezte
dolgát visszaaludtam reggelig.
Az
üzenetet mindenféle utólagos korrekció nélkül írom le:
„Miért? Mind, akik ilyen gyermekeket kaptunk,
megkaptuk a Jóisten legnagyobb kegyelmét! Alkalmunk nyílik kifejleszteni
magunkban a feltétel nélküli szeretetet, a krisztusi szeretetet. Ha ezt
megtettük, gyermekünk is élhet a legtisztább szeretetben való növekedés
kegyelmével!”
Ennyi
volt az üzenet, de ez úgy felmelegítette és megnyugtatta a lelkem, hogy porrá
omlott szét minden aggodalmam a jövőt illetően.
Megértettem,
mily nehéz azoknak a szülőknek, akiknek átlagosan fejlődik a gyermekük! Mily
nehéz nekik nem beleesni abba a hibába, hogy feltételekhez kössék a
szeretetüket, hisz a gyermekeik is egész életükben azért dolgoznak.
Rájöttem arra, hogy azoknak a szülőknek, akiknek gyermekük beszél s a szavakat, -melyek kifejező képessége a valódi érzelmeinknek és gondolatainknak csak valóságában
fogyatékos és korlátozott - csak a fülük által hallják, sokkal nehezebb dolguk
van azoknál, akiknek meg kell tanulniuk csalhatatlan szívükkel meghallgatni a
gyermeküket!
Fenti
sugallatom aznap arra inspirált, hogy kinyissam a Bibliát és megkeressem benne a
valódi, krisztusi szeretetet magyarázó részeket, azokat melyek által átélhetem
a fenti tanítást:
„ A szeretetben nincsen félelem; sőt a
teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig
fél, nem lett teljessé a szeretetben.”
„Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem
az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az :mert aki nem szereti a maga
atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát?”
/János köz. Levele 4. 18, 20/
Tisztán
kiviláglik, ha valódi szeretettel kívánok feltöltekezni, és „teljessé szeretnék
lenni a szeretetben”, akkor nemhogy a szeretteimet, hanem a gúnyolóinkat és
rosszakaróinkat is szeretnem kell!
És
ennek gyakorlására sorsunkból adódóan bőven lesz lehetőségem!
Ahogyan
több helyütt olvashatjuk a Szentírásban: vagy minden embertársunkat szeretjük,
vagy nem szeretünk igazán, azaz szeretetünk feltételekhez kötött…
Ez
lenne az alapja minden egészséges és boldog emberi közösségnek és ez az, amit a
tiszta gyermeki lélek tanít számunkra, aki nem ítél, hanem bármely teremtett
lelket elfogadja az ő másságával együtt, egészen addig, míg tőlünk, felnőtt
társadalomtól el nem tanulja ennek az ellenkezőjét.
A
szeretet, melyet Zsombor tanít nekem: a többi ember különbözősége felett érzett
öröm.
Köszönöm
Uram, hogy bízol bennem annyira, hogy ilyen nehéz feladatot bíztál rám!
Méltó
szeretnék lenni a bizalmadhoz!