HIT

Sokan kérdezik tőlem, hogyan "szereztem meg a hitemet", miképp váltam "hívővé"? 

Hogyan tudok hinni ilyen emberpróbáló helyzetekben?

Nos. A kérdés alapjaiban hibás. 

Nem szereztem meg a hitet és nem váltam "hívővé" sem. Ugyanis mindenki "hívő"! Születése percétől.

A "HIT" önmagában semmi, ezért nem találja meg senki. A valamiben való hit azonban ott van mindannyiunkban ez az a hit mely életre hív történéseket, eseményeket és célokat. 

Egy kósza gondolatban való hit már valami, már önteremtő és reflektál a gondolatra. 

Jön egy gondolat: Ezt elszúrtam!  

Ha megállsz egy pillanatra és egyetértesz vele, azaz elkezdesz benne hinni, akkor egyre inkább azt veszed észre, hogy a dolgaid mostanában nem sikerülnek, míg végül azonosulsz a "lúzer vagyok" gondolattal. 

Ismerős?

"Én erre nem vagyok képes!" egy gondolat csupán, míg el nem hiszed... és valóban nehézségeid adódnak.

"Jelentéktelen vagyok, csúnya vagyok!" gondolatként semmi, még kimondott szóként is semmi, ám ha elhiszed!..

De ugyanilyen módon teremtenek saját világot azok az emberek, akiket önhittnek, nagyképűnek, vagy éppen sikeresnek tartunk:

Ők az alábbi gondolatoknak adnak hitet:

 "Megérdemlem!" 

 "Jár nekem!" 

"Szép és egyedi vagyok!" 

"Sikerülni fog!", 

"Képes vagyok rá!"  

Nos, ők ebben hisznek! A döntés rajtad áll!

 Mindenki hisz valamiben! Hiszen ha nem hinne: nem is létezne!

Elsősorban hisz a saját létezésében, hiszen már csecsemőkorában felfedezte, hogy hatással van a világra. 

Később elkezd abban hinni, hogy a világ van hatással őrá és itt kezdődik gubanc.

Ráébredni, hogy ki van tulajdonképpen hatással kire igencsak hosszú és magányos út, de a bizonyítékok jelen vannak. Ki vagyok én? És mi a világ? Messzire vezetne erről értekezni és most nem is ez a célom. 

Felismerni azonban, hogy nem a hitet kell megtalálni -mert az ott van mindannyiunkban- , hanem működését kell megismerni és szolgálatunkba állítani. Mindenkinek van hitrendszere, és ez a rendszer képes módosulni, ahogyan az ember érlelődik és egyre bölcsebbé válik mindig másban hisz, mást tart igaznak.

Ez az, amikor a barátaink azt mondják: Úgy megváltoztál! Már nem a régi vagy! 

Ez természetes. Ha másban hiszel, mást tapasztalsz meg, mást igazol vissza az élet.

Mennyivel jobb dolog a sikerben, az eredményekben, a jóindulatban, az emberségben, a szeretetben és a gyógyulásban hinni?

Én úgy döntöttem ebben hiszek! És a világ visszaigazol, az én hitemre reflektál.

Órási a különbség aközött, hogy:

"Az autizmus egy átok!"  vagy "Az autizmus egy áldás!"

"Nehézségeink vannak Zsombival!" vagy "Minden szituáció magában rejti a fejlődés csíráját!"

"Zsombi fogyatékos!" vagy "Zsombi egyedi, megismételhetetlen és extra, számomra egyelőre értelmezhetetlen képességekkel rendelkezik!"

 

Mikor Jézus két vakot gyógyított meg az alábbiakat mondta: 

"Legyen néktek a ti hitetek szerint." 

(Máté 9,29) 

S ők meggyógyultak. 

 

De ez a hit nem puszta, üres hit, nem is Jézusba vetett hit, hanem a gyógyulásba vetett hit.

Más szóval: amiben hiszel, ami a hitrendszered azt tapasztalod meg. 

Persze előny volt az embereknek hinni abban, hogy Jézus képes meggyógyítani őket, de ez a végeredmény -a gyógyulás- szempontjából irreleváns. 

Vajon miért emelte ki Jézus, hogy a gyógyítás nem őtőle származik? Vajon miért hangsúlyozza annyiszor, hogy a gyógyulás (a világ tapasztalásának megváltozása) a beteg hitrendszerétől függ?

Átadta a kulcsot, mi mégis valami "magasabb rendűben" szeretnénk hinni, nem a felgyógyulásunkban.

Figyeljétek meg miben hisztek! Ezt jelzi a világotok. Ha nem tetszik, változtassatok rajta!

 

A szűrő

Gondolataimat egy kedves barátom Anikó és fia Levi esete indította el.

Anikó körülbelül egy hónapja feltett egy pár sort a facebookra arról, hogy a kisfia nemsokára ünnepli 14-ik születésnapját és mily boldog lenne ha kapna néhány levelet, mivel igencsak örvendezik azon, hogy már tud olvasni!

Fantasztikus! - Gondoltam és azonnal indultunk a postára.
Előre örültem Levi örömének.

Leviék sorstársaink. Megpróbálja az élet Anikót is, sok-sok vizsgán túl van már, mire minden év végén megkapja a jelest anyaságból. :)

Láss csodát! Azt az egyáltalán nem hatásvadász és megosztás-hajhász posztot a mai napig  majd tízezren osztották meg, s szinte az egész ország Levinek küldött levelet, csomagot, meglepetést! Magánemberek, cégek, egyesületek vették fel a kapcsolatot Anikóval a világ minden tájáról  és érdeklődtek miben tudnának segíteni?!

Számos hibám mellett gyermekkorom óta küzdök azzal, hogy megszeressem az embereket, meglássam bennük a jót! Mérhetetlen cinizmusom és az a végletekig pesszimista meggyőződés amit az emberi viszonyokról alkottam teljesen megmérgezte az életem.
Később nemhogy használhatatlanná vált a gyermeknevelésben, hanem kifejezett hátráltató tényező lett. Tudtam, ez nem maradhat így tovább, s nemcsak azért mert nem egészséges így élni, hanem mert gátat szab Zsombor kibontakoztatásának.

Számotokra nevetséges, de elkerülhetetlen és egyben legdermesztőbb, már-már undort kiváltó programjaink a játszótéri délelőttök, a strand, a kalandpark... egyszóval, ahol rajtunk kívül még jó néhány család megfordul.
Férjem tudta, hogy ilyenkor mennyi idő és energia legyőznöm sőt megerőszakolnom magam, hogy emberek közé menjünk, ezért sokszor kimentett.
Ez a fajta antiszociális hozzáállás nőttön nőtt, ahogy Zsombi cseperedett és elkezdett kirívóan viselkedni.
Előre libabőrös voltam az elutasító, megbotránkozó és megkülönböztető emberi magatartás miatt! Undorodtam az emberektől!

Belül egy akkor még igen halk hang fájdalmasan így visszhangzott: Hékás! Hiszen ezeken a helyeken Te önmagaddal találkozol! Azzal az elutasító, diszkriminatív, ítélkező és szarkasztikus önmagaddal, akivel annyira nem tudsz és nem szeretnél azonosulni, hogy végletekig tagadod, véded, idealizálod!
Kifogások és alibik ezreit gyártottam miért nem megyünk közösségbe, illetve miért Zsoltit küldöm magam helyett... De ezt a hangot, ezt a lelkemben tanyázó kínosan őszinte és kitartó, szószátyár kis emberkét nem tudtam megvezetni.
Férjem iszonyú könnyedséggel és bájjal válaszolt az ilyen gúnyos kacajokkal feltett gyermeki kérdésre: Bácsi! A kisfiú nem tud beszélni?
Miközben fiúnk a mászókán verbalizált valamilyen furcsa világok feletti nyelven jókat kacagva, ő így válaszolt:
-Már hogyne beszélne! Csakhogy Ő finnül beszél!
A csúfolódó kiskölykök elszégyellték magukat, és ámulattal próbálták megfejteni a szavak jelentését, melyben azért jócskán akadt néhány magyar elszólás. :)

Ilyen nagyszerű leckékre tanít az én drága párom! Hálatelt szívvel köszönöm meg ilyenkor a Jóistennek, hogy egy csetlőbotló anya mellé egy ilyen nagyszerű és melegszívű férfit ajándékozott!

Jellemem, a sors éles és fájdalmas véső és kalapácsütései alatt vedli le azokat a haszontalan burkokat, melyekkel az embereket és ezzel együtt az életet távol tartottam magamtól.



Levi esete jó példa arra, hogy másképp lássam az embereket! Hogy szerethetőek vagyunk, szomjúhozzuk az örömöt és mennyire igyekszünk részeseivé válni valami jónak!

Egyik legmeghatározóbb tanulsága életemnek az a felismerés, hogy mindannyian csodálatosak vagyunk valamiben! Mindannyiunktól tanulható valami, ha nyitott szemmel és nyitott szívvel járunk!

De mi tanulható egy velejéig "gonosz bűnözőtől"?- kaptam rögtön a szkeptikus kérdést. (mintha régi önmagamat hallottam volna)

Nos, talán megtanulhatnám tőlük azt a precíz tervezést, az állhatatosságot, a célokhoz való ragaszkodást, amivel "bűnös" tetteiket elkövetik?!

Talán ebben a néhány dologban még ők is lehetnek példaképek!

Vagy a mihaszna léhűtők, naplopók, akik arra nyújthatnának példát, hogy miképpen ne ragadjunk meg a múlt emlékei között, hogyan lehet felülemelkedni a traumáinkon és egyszerűen csak élvezni a jelent! Személyiségük egy része bizonyára elismerésre érdemes! 

"Kevésbé értékes a gyémánt, ha sár borítja?" (Paramahansa Jogananda)

Ha mindenkiben csak a jót látjuk meg, csak a követni valót emeljük ki az nem holmi elcsépelt nyúédzses ezo-bölcsesség, hanem nyereség mindannyiunknak! Amikor az ember végre belátja, hogy mások felemelése egyenlő magunk felemelésével nagyot fordul majd a világ.

Ha valakire pozitív szűrővel tekintek akkor számomra példaképpé válik, motivál, ugyanakkor ő is fejlődik általa.
Akit magasztalnak az szeretne méltóvá válni rá és megfelelni annak, amit gondolnak róla!
Az elismert író egyre jobb könyveket akar írni, a népszerű mesterfodrász minduntalan különlegesebb hajkölteményeket szeretne kitalálni és megvalósítani.
De így van ez egyszerű mindennapjainkban is. Az elismerés: jutalmaz, erőt ad, és serkent a további fejlődésre.
Ha azt gondoljátok rólam: gondoskodó anya vagyok, akkor igyekszem még jobban csinálni! Ha megdicséritek a főztömet legközelebb valami még finomabbal rukkolok elő.

A nagyvonalúság nagyvonalúságot szül, akárcsak az erőszak erőszakot. Döntés kérdése, hogy egy helyzetet, egy embert felfelé mozdítunk ki, vagy alászállunk mi is és az ítélkezést, a bosszúságot, dühöt, irigységet választjuk.

Van egy kellemetlen helyzet, egy kellemetlen ember: kétféleképp reagálhatsz. Kihozod belőle a legjobbat, vagy megadod magad a helyzet lehúzó energiáinak, mely mindenből és mindenkitől csak elvesz. Bűnbakot keresel vagy megoldást?
Elhihetitek, hogy életünkben a kínos szituációknak se szeri se száma, helyesen dönteni naponta többször lenne lehetőségem.



Mindannyian csodálatosak vagyunk, mindannyian a jó-t, az örömet, végső soron szinonimáját: az Istent keressük! Mindegy hány és hány "tulajdonsággal" vérteztük fel magunkat születésünktől fogva.

Minden csecsemőt ártatlannak látunk, még benne rejlik minden potenciál: egyaránt válhat szentté és gonosszá.

Ahogy észlelni kezdi fizikai világunkat, reagál rá, majd ezek a reakciók szokásokká majd személyiségünk részeivé válnak.
De ott mélyen mindannyian nyitott érzékkel állunk a világ előtt.
A gyermekkor éberségét azonban felváltja a múlt eseményeiből szőtt reakciók, automatizmusok sokasága s ez elzárja előlünk az újdonság a csoda befogadásának lehetőségét!

Ha a gyermeknek állandóan védekeznie kell, először viccesen füllent: menti magát, majd megtanul a sorok között olvasni, hogy ellavírozhasson a szerepek és maszkok között. Micsoda öröm: alkalmazkodik! Ebből az alkalmazkodásból következik majd a félreértések sokasága, a meg-nem-értettség, a lelki magány.

Zsombor számára ez a lavírozás teljesen érthetetlen és szükségtelen. Nála a jó=jó, a rossz=rossz. Az igen=igen és a nem=nem. A szótárából hiányzik a most nem, majd később, a talán... és sajnos hiányzik belőle a diplomácia. 

Szerepeket játszunk, mást mutatunk, mint akik vagyunk valójában, ennek ellenére elvárjuk, hogy a valódi énünket szeressék! Azt a magzati pózban bennünk gömbölyödő kis csodát, akinek túlvilági érzékenységével és tehetségeivel megkezdtük ezt az utat.

Játsszuk a keményet, az okosat, pedig valójában gyengédségre és megértésre vágyunk. Milyen jó lenne bízni abban, hogy belső önvalónkat odaajándékozva másnak, nem megittasodik tőle, hanem dajkálja és felneveli majd mint esendő gyermekét!

Most már felismertem: minden mogorva ember volt nyíltszívű csecsemő, botladozó kisgyermek! Valójában most is az. Számos felvett és rászáradt szerep és ósdi kosztüm alatt remegve kukucskál ki a zord nagyvilágra.
Minél nagyobb a félelem és fájdalom, annál több a szerep, a védekezés, az elutasítás, a korlátozottság! De annál nagyobb a szeretetre, a megváltásra való igény is!

"Minden ami szörnyű a szeretetünkre éhes!"

Rainer Maria Rilke

Ne hagyjátok magatokat becsapni e szerepek által! Nem könnyű!
Én is két világ polgára vagyok: a Tiéteké, akik szerepeiteket élitek és a kisfiamé, aki az őszinteség birodalmából szemléli ezt a drámát.
Hogyan is válhatnék tolmáccsá e kettő között?

Hogyan emelhetném magam fölé azt, aki megítéli és megszólja a gyermekem? Mégis igyekszem! Igyekszem őket kigyógyítani a fájdalmukból, félelmeikből. Felismerni, mennyi sérelem kellett ahhoz, hogy Zsomborban a "fogyatékosságot" lássák meg!

Remélem egyszer felismerjük, hogy a szelíden, bátorítva nevelt társadalom még nyitottabbá és érzékenyebbé válik embertársai megsegítésére!

Annak akinek van és tudja, hogy nem fogy el, mert önmaga teremti: szívesen osztja meg az örömöt, szeretetet!
Példájával pedig megtanítja a körülötte élőknek.

Hírek

Kedves Olvasók!

Igen mozgalmas, pihenés és tartós internetkapcsolat nélküli időszak van a hátunk mögött és még most sincs vége.

Szeptemberben kezdődött az iskola, így hiába nem volt még meg "álmaink tanyája", el kellett költöznünk Kecskemétre. Szeptemberben jöttem le Zsombival, míg Zsolti a munka miatt maradt még egy ideig Pesten, de aztán októberben ő is csatlakozott hozzánk.

A költözés kész agyrém volt...

Drága barátaink adtak szállást nekünk, "fogadtak be" minket átmenetileg, amiért nem győzünk elég hálásak lenni! Valószínűleg a segítségük nélkül esélyünk sem lett volna ép ésszel és lélekkel átvészelni ezt az időszakot.
Ismét sokat tanultam emberségről, szeretetről, empátiáról.
"Érezzétek  magatokat otthon" - visszhangzott a fejemben minden egyes alkalommal, mikor nem találtam a helyem, mert számomra ismeretlen volt az az őszinte segíteni akarás és együttérzés amivel felénk fordultak.

Családtagként bántak velünk, együtt sírtunk, együtt nevettünk. Amiben módjuk volt segítettek és soha sem éreztették velünk, hogy szívességet tesznek nekünk. Jól megjegyeztem ezt az élményt és próbálom magamban is kifejleszteni azt a mértékű emberszeretetet amit barátaink: Dorka és Misi tanítottak nekem.

Bajban ismerszik meg az igaz barát s mutatkozik meg milyen érzés az, mikor önzetlenül, bűntudat-keltés nélkül nyújt segéd kezet egy embertársad. 

Leköltöztünk tehát Kecskemétre, szó szerint otthagyva csapot-papot, munkahelyet, barátokat, házat még az állatok egy részét is, kikről ideiglenesen egy kedves barátunk gondoskodott.

Első tanya-vásárlási kísérletünk előre nem látható hivatali útvesztők és a bürokrácia kibogozhatatlan szálai miatt meghiúsult. Két év kitartó keresgélés után végre volt egy kis házikó melyet már-már magunkénak érezhettünk és Zsombi is kezdte megszokni-megszeretni "a házikót" mikor egyszeriben szertefoszlott minden álom. 

Csüggedésre és önsajnálatra azonban nem volt sem idő sem mód, hiszen az első és legfontosabb, hogy Zsombor minél kevesebb megrázkódtatást éljen át. Éppen elég neki az új környezet, új város és az iskolakezdés. Zsombi szerencsére nagyon rugalmas. Imádott lakni a barátainknál, de nem értette, hogy miért van ekkora káosz, és hol van is az a bizonyos "haza". Az vált hazává, ahol a szülők voltak.

Nem kesereghettünk azon, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, azonnal új  ingatlan után kellett nézzünk.

Beleőszültem a logisztikába a tervezgetésbe és a bonyolításba, mivel az állatok egy része Dunakeszin maradt, a bútorok és a kutyáink egy része abban az új házban, melyet végül nem vehettünk meg. 

Ruháink és fontosabb dolgaink pedig velünk voltak. Párhuzamosan mindezzel írtam két szakdolgozatot és elkezdtem dolgozni.

Zsombi mindeközben gyűrte az iskolát, nem is akárhogyan. Félévkor jeles, év végén kitűnő lett. De mindez nem számít, csupán az, hogy örömmel járt iskolába!

Utólag visszatekintve már értjük, hogy miért nem sikerült megvenni az első házat: mert várt ránk egy a vágyainkhoz sokkal közelebb álló igazi tanya, ahol mindannyian nagyon jól érezzük magunkat.

Április óta rakjuk itt a fészkünket, s minden belefektetett munkaórát imádunk. Sok minden hiányzik még (pl: gépek), de örömmel gyűjtögetünk ezekre.

Minden egyes magunk által termelt gyümölcsben, zöldségben, növekvő állatszaporulatban Isten gondoskodását éljük meg. Szeretjük nézni, ahogy állataink szabadon élhetik zajos kis életüket, Zsombi pedig nem tud betelni a hatalmas térrel és az általa nyújtott lehetőségekkel. 

Összefoglalva ezt az igen rázós időszakot, úgy érzem megérte mindent feladni, s újrakezdeni, mert Zsombor jó helyen van, inspiratív és támogató pedagógusok veszik körül és szeret itt lakni. Mi pedig nagyszerű és segítőkész embereket ismerhettünk meg ebben a kemény, viszontagságos és bizonytalan időben. 

Eddig árnyékban lévő tulajdonságainkra és erőtartalékainkra derült fény, új képességeket fejlesztettünk ki magunkban, új lehetőségeket sodort elénk az élet.

Szívós belső és külső munka folyik, melynek úgy érzem meg lesz a gyümölcse.

Mindketten felemelő munkát találtunk, én autizmusról szóló szakdolgozatom témáját tovább kutatom, az ihleteim csokorba gyűjtését folytatom, melyet végül könyvvé szeretnék szerkeszteni.

Minden reményem szerint végre a blogírásra is lesz már időm!

Zsombi végre biztonságban érezve magát önfeledten, az örök jelenben időzve és mosolyogva folytatja tanításunkat!

Van dolga, elég értetlenek vagyunk :)

Társadalom kontra másság

Az alábbi Hermész Triszmegisztosz idézet ihlette ezt az amúgy is régen bennem motoszkáló témát. Zsombor kapcsán naponta „kell foglalkoznom” a másság társadalmi megítélésével, holott egyedi és megismételhetetlen voltomnál fogva engem is (és természetesen Téged is) éppen annyira érint.

„Az emberek többségében tudniillik rosszindulat lakozik, mégpedig a megfontoltság és az univerzum dolgaiban való jártasság hiánya miatt. A szent vallás megértése, mely mindennek az alapja, a világban létező összes bűn megvetéséhez vezet, és ellát az ellenük felhasználható gyógyszerrel is; amikor viszont a tudatlanság nyilvánul meg, a bűnök kifejlődnek, és a lelken gyógyíthatatlan sebet ejtenek. A lélek vétkekkel fertőzve megduzzad a mérgezettségtől csak a tudás és megértés gyógyíthatja meg.”

A guruk, jógik, úgynevezett „felébredett” elmék szelídsége ebből a tudásból fakad. Sajnos úgy érzem odébb van még, mikor az ilyen emberek száma eléri a kritikus tömeget és fordulat áll be az emberiség hozzáállásában. „Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Máté 7.14)

Ha azt gondolod, hogy a másság kérdése csak egy szűk réteg problémája, gondolkozz csak el az alábbiakon.

Kit is nevezünk „másnak” „deviánsnak”? (és most felejtsük el egy pillanatra, hogy manapság a másság alatt mindenki a homoszexualitást érti)  

Mindenkit, aki, vagy akinek viselkedése, külseje, szokásai vagy életvitele számunkra ismeretlen, érthetetlen vagy félelmet keltő. Felcímkézzük embertársainkat megannyi körülírhatatlan betegséggel, bolondnak, különcnek titulálunk mindenkit, aki kicsit is eltér az általunk megszokottól. Nem szánunk időt és energiát annak feltérképezésére, hogy vajon az az ember miért ilyen, mik az ő mozgató rugói, múltja és jelene, egyszerűen csak ítéletet mondunk.

Miért nem használjuk istentől kapott értelmünket jó irányban? Ez az értelem tenné lehetővé, hogy vigyázzunk a gyengébbekre, gyámolítsuk őket, segítsünk nekik. Ehhez persze kell egy bölcs, higgadt életszemlélet és annak igénye, hogy megértsünk másokat. Ezáltal felismerhetjük, hogy Ők is adnak nekünk!

Sajnálatos módon ez a felismerés csak azon keveseknek adatott meg, akik az átlagosnál nagyobb szociális érzékenységgel vannak megáldva vagy fogyatékos családtagjuk illetve saját másságuk révén hasonló helyzetben vannak.

Ne felejtsük el, hogy mindenki más valamiben! Régen rossz, ha valaki azt gondolja, hogy Ő normális, azaz átlagos! Akkor már kihalt belőle az igény saját egyediségének megvalósítására.

A körülöttem élőket figyelve azt vettem észre, hogy kivétel nélkül mindannyian újszerű ötletekkel, sajátos megoldásokkal, egyedi gondolkodásmóddal és számos utánozhatatlan művészi vagy sport tehetséggel vannak megáldva. Sokatokról azonban ez csak nagyon hosszú ismeretség után derült ki számomra!

Miért fosztjátok meg a világot Önmagatok utánozhatatlanságától?

Még mindig azt hiszitek, hogy rátok nem tartozik a másság megítélése?

Én azt tapasztalom, ha valakinek az átlagostól eltérő vagy merész gondolatai vannak, azt csak kevesen merik nyilvánosságra hozni. Legtöbbünk nem meri felvállalni, csak magában dédelgeti álmai megvalósítását (pl: hogy híres énekes vagy költő válhat belőle) és csak a szűk környezetének mesél róla.

 Egész életében csak halogatja, hogy egyszer „lesz belőle valaki”, tulajdonképpen az a valaki, aki már születése pillanatában benne rejtőzött: az Isteni tálentum formájában.

Van, aki annyira elnyomja a benne lévő vágyakat, hogy már nem is beszél róla senkinek, sőt sokszor már ő maga sincs tudatában egykori álmainak. Ők azok, akik a környezetük számára is elfogadható vagy általuk javasolt „tisztességes” kenyérkereső munkát választanak ahelyett, hogy hivatást választanának. Hivatást: amire „elhívást” érez a lélek!

Azt tanulni, ami érdekel, annak elsajátítása nem okoz erőfeszítéseket, hanem lélek-emelő tevékenység számunkra.

Kimagasló eredményeket és az ezzel járó lelki békét és elégedettséget csak azok érik el, akik munkájukat nem kötelességként végzik, hanem szórakozásként. Akik nem elfáradnak, hanem feltöltődnek tőle.

A legfinomabb süteményeket az a háziasszony süti, akinek hobbija a szakácsművészet. A legszebb kertje azoknak van, akik minden szabad percüket a veteményesben töltik, mert jól érzik magukat a növényekkel való foglalatoskodás közben.

Vannak, akik oly bátrak, hogy előállnak reform ötleteikkel, kiélik művészi hajlamaikat, de merev gondolkodású, vagy az önkifejezés szabad megélésére képtelen és irigy környezetük gúnyt űz belőlük, kirekeszti, vagy súlyos esetekben, mint a középkorban üldözi őket.

Kevesen ismerik fel, hogy az evolúció, a technikai újítások mindig valamiféle jó értelemben vett „deviancia” valami másfajta világlátás eredményeképp születtek. (deviáns= „ az útról letért”, mai értelmezésben a közösség, a társadalom által elfogadott normáktól eltérő)

Gondoljunk bele a hajdani növénynemesítők munkájába!

Egyszer csak nőtt egy sokkalta nagyobb paradicsom, mint azt megelőzően „normális” volt. A jó kertész abból fogott magot és próbálta továbbvinni a számára kívánatos tulajdonságokat. A paradicsomnövények szempontjából „góliát” társuk deviáns volt, a csoporttól igen eltérő.

Így váltak a gyümölcsök és zöldségek egyre szebbé, nagyobbá és ízletesebbé.

A másság viszi előre a világot! Az emberiség fejlődése az egyediségből fakad, nem az azonosságból!

Mindannyian tudunk azokról a „csodabogarakról”, akik megreformálták világnézetünket, vagy technikai fejlettségünk ugrásszerű fejlődéséhez járultak hozzá. Kortársaik sok esetben szakmai irigységből, üzleti érdekből vagy tudatlanságból támadták őket vagy kirekesztőek voltak velük szemben.

1633-ban az inkvizíció elítélte Galileo Galileit, aki azt állította, hogy a kopernikuszi heliocentrikus világkép a katolikus egyház nézeteivel szemben nem matematikai modell csupán, hanem a valóság. Könyveit betiltották és házi őrizetben kellett letöltenie hátralévő éveit.

Karlsruhei Friedrich Drais von Sauerbronn-nak, az „őrült bárónak" köszönhetjük a kerékpár elődjének feltalálását, akit hosszú időn át különcnek tartottak és kigúnyoltak, végül magányosan, alkoholproblémákkal küszködve, elszegényedve, üldözési mániától gyötörve hunyt el.

Vagy emlékezzünk egy pillanatra a váltakozó áram atyjára, akinek nagyszerű felfedezését ma minden háztartásban alkalmazzuk, Nikola Tesla-ra akit kortársa, Edison több ízben le akart járatni.

Az elmúlt évszázadok csodálatos technikai fejlettsége sajnálatos módon nem hozta magával az emberi lélek egymás iránti érzékenységének, empátiájának fokozódását.

Lelkünk vágyainak háttérbe szorítása azonban diszkomfort érzést, későbbiekben lelki zavarokat, pszichoszomatikus tüneteket okozhat. Mindezen tünetek ellenére is a kisebb ellenállás irányába mozdulunk: vágtatunk tovább a csordával és próbáljuk a szenvedésünk, boldogtalanságunk és céltalanságunkat hangzatos ideológiákkal alátámasztani.

Logikus érveket sorakoztatunk fel arra vonatkozóan, hogy mi milyen kívülálló okok miatt élünk boldogtalan párkapcsolatban, miért szükséges ragaszkodnunk ahhoz az álláshoz, amitől irtózunk, miért nem költözhetünk el abból a környezetből, ahol nem érezzük jól magunkat, miért vagyunk anyagilag leégve és végül megmagyarázzuk magunknak, hogy mi miért nem tehetjük meg azt, amit valójában szeretnénk.

„Tipeghetünk lábujjhegyen is, abban a reményben, hogy viszonylag ép bőrrel jutunk el a halálig, vagy élhetünk teljes életet, amelyben minden célunkat és legmerészebb álmainkat is meg tudjuk valósítani.” (Bob Proktor)

Évekig érlelődött bennem az a vágy, hogy megosszam másokkal is Zsombi nevelésével kapcsolatos nézeteimet, tapasztalataimat, élményeimet. Már az a tudat is sokat segített, könnyített a lelkemen, hogy elhatároztam: blog írásba kezdek.

Amikor van lehetőségem írni, akkor könnyednek, elégedettnek és boldognak érzem magam, attól függetlenül, hogy olvassák-e egyáltalán a bejegyzéseimet. Azzal foglalkozom, amit szeretek és ez feltölt.

A társadalmat nem változtathatjuk meg, mi azonban változhatunk!

Elfogadhatjuk a másként gondolkodókat, bíztathatjuk a körülöttünk élő művész hajlamokkal megáldott barátainkat, gyámolíthatjuk az elesetteket és alázatot tanulhatunk a környezetünkben élő beteg vagy fogyatékos emberekkel töltött idő alatt.

Ne felejtsük el, hogy a „társadalom” mi vagyunk!

Ha nem tetszik, amit tapasztalunk, először a saját házunk táján söprögessünk! Mutassunk példát empátiából, elfogadásból és legyünk mentorai vagy bátorítói a hozzánk fordulóknak!

Ne bíráljunk, hanem engedjünk szabad utat azoknak, akik önmagukat felvállalva az élet teljességének megélésére vagy a világ jobbítására törekszenek! Ami azonban a létező legfontosabb: ÉLJÜK AZT AZ ÉLETET, AMIT SZERETNÉNK!

Előbb utóbb, ha mások is átveszik a példánkat már senkinek nem okoz frusztrációt, hogy kibontakoztathassa valódi lényét!

Ezeken gondolkodtam ma délután, mikor bizonyosan nem véletlenül ugyanabból a könyvből egyfajta választ is kaptam az ihletadó idézet után.

Ezzel búcsúzom:

„Ők azt állítják, hogy Istennek meg kellett volna óvnia a világot a gonosztól; azonban a gonosz úgy található a világban, mint annak szerves része. A legfőbb Isten, amennyire ésszerű és lehetséges volt, valóban gondoskodott annak elhárításáról, mikor az emberiséget felruházta érzékenységgel, tudással és értelemmel. Egyedül ezekkel a képességekkel – melyek más állatok fölé helyeznek minket -, kerülhetjük el a gonosz és bűn kelepcéit.”

Csak imádkozni tudok azért, hogy mai valóságshow-kon és internetes közösségi portálokon felnövekvő társadalmunk még idejében észbe kapjon és rácsodálkozzon a világ sokszínűségére, és felismerje, hogy a különbözőség ugyanúgy Isten műve. A sokféle emberi ábrázat mind Isten arca!

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.

Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.

Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?”

(Máté 7.1-3)

Nem tudhatod, hogy akit megítélsz, az milyen szerepet tölt be Isten tenyerén.